KulturSzalon

A tavaly megjelent S. O. S. Elváltam! című regényemet nem csak elvált, vagy válni készülő nőknek ajánlom, hanem mindenkinek, aki szereti az olvasmányos, szórakoztató, hol humoros, hol torokszorító történeteket. A könyv megjelenése óta sokan megkérdezték már tőlem, hogy mennyi a valóságalapja a regénynek. Nos, jócskán van benne, de természetesen nem lennék író, ha nem bolondítottam volna meg egy kis fantáziával, ami az olvasók visszajelzése szerint lebilincselővé, letehetetlenné tette. A regény különlegessége, hogy a levelezés formát választottam, valamint nincs benne néven nevezhető szereplő.

Íme egy kis ízelítő a regényből:

Huszonnyolcadik levél
2001. november 30.
Kedves Barátném!
Te persze csak folyton röhögsz a történeteimen. Könnyű neked, hiszen egy sok gyermekes anyával egyetlen épeszű pasi sem kezd ki. Meg aztán férjed is van. De én, szegény szerencsétlen egyedülálló nő, ki vagyok téve a gonosz férfiak támadásainak, zaklatásainak. Mintha csak rám lenne tetoválva, hogy elváltam! Komolyan mondom. Lépten-nyomon érnek kisebb-nagyobb incidensek.
Valamelyik nap például bejött a szerkesztőségbe egy kopasz, vastag ajkú, nagydarab, pocakos fickó. Kiderült róla, hogy néhány éve a lapunknál dolgozott fotósként, majd valamelyik kereskedelmi televízióhoz került vezető beosztásba. Már első nekifutásra ellenszenves volt nekem ezen a fazon, mert áradt róla a nagyképűség. Az „én mindenkit megkapok” életfilozófia szinte üvöltött róla. Azt is rögtön észrevettem, hogy már bemutatkozáskor kiszúrt engem, de az egyik kollégám hamarosan a fülembe is súgta, hogy én leszek a következő célpont, úgy látja. Én aztán biztos nem, mondtam neki határozottan. A nagyarcú fotós nem sokáig tartózkodott a régi munkatársak körében, de mielőtt távozott volna, odalépett hozzám, s úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja, megjegyezte, hogy ma este kilenckor vár rám, és az asztalomra ejtett egy névjegykártyát. „ Anyádat!”- csúszott ki a számból, magam számára is megdöbbentően. Néma csend lett hirtelen a szerkesztőségben. A szemek kikerekedve rám bámultak, az addig szorgosan írogató ujjak bénultan tapadtak a számítógép billentyűzetére, az egy másodperce még suhogó papírlapok szoborrá merevedtek a kezek között. Zavartan tekintgettem jobb-balra, s éreztem, hogy felmérhetetlen sebességgel elvörösödöm. A kopasz fotós törte meg a csendet azzal, hogy levágta a kezében lévő aktát a legközelebbi íróasztalra, s „hülye kis kurva” megjegyzéssel viharosan elhagyta a szerkesztőséget. Mi pedig dolgoztunk tovább, mintha mi sem történt volna. Csak a főszerkesztő hívott be magához egy fél óra múlva. Arra kért, hogy máskor válogassam meg a szavaimat. Főleg ilyen elismert, jó hírű kollégát nem lett volna szabad ennyire megbántanom. Igazat adtam neki, de elmondtam azt is, hogy egyszerűen nem bírom a rámenős faszkalapokat. Ezen aztán elnevette magát, s habár nem vallotta be, én tudtam, örül neki, hogy végre valaki helyre merte tenni azt a gusztustalan hapsit.
Szóval ilyenek ezek. Ha megtudják, hogy egy nőt nem vár otthon semmiféle hímnemű teremtés, akkor rögtön ráhajtanak.
Csak az nem hajt rám isten igazából, akinek kellene. Akiért a fene majd megesz már elviselhetetlenül hosszú ideje. Bár valamelyik nap felhívott, és ezernegyvenötödjére is elmondta, hogy mennyire hiányzom már neki, s megkérdezte, hogy mikor talál benn a szerkesztőségben. Mondtam neki, hogy másnap például egész nap benn kell lennem, mert van egy halom megírni való témám, meg szerkesztenem is kell egy oldalt. Nem ígérte biztosra, hogy bejön, de én az életemet tettem volna rá. Tudom, hogy nem szokott értelmetlenül fecsegni, s ha már megkérdezte, hogy mikor talál ott, akkor annak célja is van.
Természetesen úgy vártam a másnapot, mint kisgyermekek a mikulást. Reggel a lehető legcsinosabban öltöztem fel, s megközelítőleg egy órahosszát foglalkoztam az arcommal, és az egész megjelenésemmel, mire úgy éreztem, tökéletesen vonzó vagyok.
A napom a számítógép előtt telt el. Megírtam három nagy cikket, és jó néhány rövidebbet. Persze a gondolkodás nehezen ment, mert ha nyílott az ajtó, akkor én rögtön odapillantottam, s máris elkapott a jól ismert heves szívdobogás, hátha Ő az. De egészen délután négyig semmi nem történt.
Akkor aztán szólt a portás, hogy vendégem érkezett. Vidáman utasítottam, hogy küldje fel azt a vendéget. Ezerre vettem, hogy Ő az. Elképzelheted, mekkora pofára esés volt, amikor a gimnázium egyik tanárnője bújt be széles mosollyal az ajtón. Csalódottsággal elegyített düh kavargott bennem. Igyekeztem azért jópofát vágni, s meghallgattam a panaszát. Egy meglehetősen sikeresnek ígérkező témát ajánlott, tehát szívből kellett volna örülnöm neki. Én meg – az az igazság, hogy – a pokolba kívántam inkább. Főleg, amikor egy negyed óra múlva betoppant az én drága szerelmem. Bedugta a fejét az ajtón, s mivel látta, hogy éppen tárgyalok a tanárnővel, csupán annyit mondott, hogy „ nem olyan fontos” – és elment. Én marha meg nem mertem utána lépni, hogy akkor váltsunk már egy pár szót, vagy várjál már egy kicsit, amíg befejezem a beszélgetést. Nem, én ültem ott tétlenül, így utólag visszagondolva még úgy is tűnhettem neki, hogy rá sem hederítettem. (A fenébe!)
Látod, Barátném! Ilyen az én szerencsém. Egyszer végre rászánja magát, hogy felkeressen, s akkor én nem tudok élni a lehetőséggel. Ez már a szörnyűbbnél is szörnyűbb. Ezt már egyszerűen nem lehet kibírni. Ma mindenesetre írtam neki egy sms-t, hogy a jövő héten ügyeletes leszek hétvégén. (Ha esze van, és tényleg akar tőlem valamit, akkor megkeres.)
Most befejezem, mert mennem kell szülői értekezletre. A lányom itt sürget, hogy induljak már, mert nagyon unja, hogy mindig mindenhonnan én kések el. (És igaza van sajnos!)
Várom a leveledet! Puszillak: Barátnéd!

Szerző: B. Kiss Andrea