KulturSzalon

Telnek a napok, suhannak az évek,
közben egyet előre, kettőt hátra lépek.
Egy helyben toporgás. Nem erre vágytam,
szemeimmel régen fényes jövőt láttam.

Tele voltam álmokkal, mik lelkesítést adtak,
Terveim tőlük olykor új értelmet kaptak.
Erősítve lelkem, kősziklává váltam,
a szerencsétől már csak segítséget vártam.

S most hogyan is állok? Útvesztőhöz értem,
a "Siker" és a "Bukás" táblát megriadva nézem.
Félve gondolkodom, melyiken mit találok,
vajon melyiken várnak vagy buknak az álmok ?

"Siker" úton fényes ösvény, lombkorona zöldje,
néhol egy-egy bucka, göröngy és tüske;
de hisz' nehéz küzdés árán válik boldoggá az ember,
csak azt fogja elérni, mit tiszta szívből termel.

És ott van a másik út, minek "Bukás" nevet adtak.
Kik itt egykor jártak, csak balsorsot kaptak.
Félek, jelenem sötét helyre vihet,
s az életem hirtelen kudarcokra térhet.

Gondolkodom. Gyenge vagyok, kísértenek rémek,
bántanak az ismeretlen, fájó jövőképek.
Megakadt a sorsom, mint bakelit a tű hegyén,
mondták, de nem hittem, hogy az élet lesz még kemény.

Most csak csendben ülök, merengve várok.
Hátha egyszer hirtelen apró jelet látok.
Egy félhomályt, egy árnyat, mi mutatja az utam,
mi reményt önt belém, mikor már mindent feladtam.

Jönnie kell, tudom. Érzem, s bízva bízok.
"A remény hal meg utoljára!" - már csak ennyit mondok.
Nyugtatgatom magam, hogy nem lehet itt vége,
sütni fog még rám remény kicsi fénye.