KulturSzalon

Baráti társaságunk, kezdetben hat-, később négy-, majd már csak háromtagú kis csoport a hosszú évek során szétzilálódott. Az oly sűrű találkozók az ilyen-olyan elfoglaltságok miatt halasztódtak, hetekről hónapokra korlátozódtak, a végén pedig szinte már-már alkalmivá váltak. Ahogyan az lenni szokott, nincs ebben semmi különös. Az ember a legjobb barátaitól viszont képtelen megválni - hagyja, hogy az összes többit kiforgassa az idő, de a legjobbat azt nem, azt mindig a közvetlen közelében szereti tudni az ember.

Előbb-utóbb ők is találnak jobb elfoglaltságot, persze, és új szerepeket kezdenek próbálgatni, de ez ellen nincs mit tenni. Az én legjobb barátom most például házasságra készül, gondolatban magára öltötte már a figyelmes férj szerepét, én pedig örülök a barátom hirtelen jött örömének, még akkor is, ha semmi sem úgy történt, ahogyan azt jó előre elterveztük. De ki ad bármit is azokra a fogadalmakra, amiket a bortól megrészegülten, nyári éjszakákon tesz cimboráinak az ember, hogy agglegények maradunk a világ akármilyen végezetéig.

Magam sem gondoltam akkor komolyan, még ha agglegény vagyok is. Ráadásul barátom - aki csupán két évvel idősebb nálam - rég elérte már azt a kort, amikor illik házasodni. Nincs is tehát semmi baj, mégis elkapkodottnak érzem én ezt a dolgot, voltaképp nem is ismeri jövendőbeli feleségét. Velem ellentétben persze, de hát én hogy is ne ismerném. Évekig sétáltam el azelőtt a kirakat előtt, ahol bizony ő volt közszemlére kiállítva. Mindennap jól meg is néztem magamnak. Ki hitte volna, hogy egyszer a barátom menyasszonya lesz belőle?

De ha már így adódott, én tartom a szám. Ugyan minek is feketíteném be a legjobb barátom jövendőbelijét? Nem vinne rá a lélek, hogy ilyet tegyek, és bár sokszor eszembe jut, hogy felhívom rá egyszer a vőlegény-jelölt figyelmét, nézzen utána kicsit a jövendőbelije múltjának, végül csak nem teszem. Nem terhelik régi bűnök, nehezen bevallható ocsmányságok a finoman szőtt lelkét, arról meg igazán nem tehet, hogy eredetileg ülőalkalmatosságnak teremtette a Jóisten. Csak hát furcsállom, milyen vak is néha a szerelem. Én már az első bemutatáskor felismertem, hogy ez a nő egy fotel. Na, persze, én már eleve ismertem - mint említettem már, de ki is térek nyomban rá.

A sarki bútorbolt kirakata előtt vezet el az utam mindennap. Szeretem ezt a kirakatot nézegetni: kényelmes díványok, lekerekített dohányzó asztalkák és sötétre festett éjjeli szekrények nyújtózkodnak álmosan a hideg üveg mögött. Sokszor elképzelem, melyik hogy mutatna kicsi, de kényelmes otthonomban. A barna fotelt is elképzeltem már néhányszor, ahogy ott áll a nappalimban, és magam épp benne ülök, miközben tekintetem az ablakon túlra vándorol. De hát megvenni sosem vettem meg - mint ahogy a többi tárgyat sem. Helyette csak ácsorogtam nap nap után a kirakat előtt, és elmerültem a gondolataimban.

"Milyen magányos itt ez a fotel" - bukott egyszer felszínre a felismerés. És valóban annak tűnt, végtelenül elhagyatottnak, de csak addig, amíg ismerős kiáltást nem hallottam a vállam mögül. A barátom volt, mosollyal az arcán futott át hozzám a szemközti járdáról. Szinte láttam, ahogy felragyog, valósággal elmosolyodik az üvegen túl ez a sokat nézegetett, de soha meg nem vásárolt barna fotel. Ekkor eshetett szerelembe - mondom most, évek távlatából. De amilyen gyors volt nekem ez a néhány év, olyan lassú és kínkeserves lehetett a fotelnak. Elvégre ülőalkalmatosságból nővé változni - az nem lehet egyszerű folyamat.

Valahányszor megálltam a kirakat előtt, figyelhettem a minden energiát fölemésztő, gyötrelmes átváltozást. A fotel napról napra másként nézett ki, először karfái nyúltak meg alig észlelhető módon, majd háttámlája kezdett íves alakot ölteni. Kíváncsian vizsgálgattam reggelenként, hogy mi is lesz a eredménye ennek a folyamatnak, de csak rövid ideig tehettem. Néhány hét után volt-nincs, a fotel nyomtalanul eltűnt a kirakatból. Akkor úgy hittem, eladhatták, vagy az eladónak lett belőle végleg elege. Ma már inkább úgy hiszem, maga szökött meg a bútorboltból, nem érezte már magát odaillőnek. Ekkor még bizonyosan nem lehetett nő, inkább fotel alakja lehetett, de akár így, akár úgy, találhatott magának egy csöndes és eldugott szegletet, ahol befejezhette csöndes átváltozását.

Erről én nem sokat tudok. Újra már csak akkor láttam, amikor a barátom mint eljegyzettjét mutatta be, de én egyből ráismertem, akármilyen megtévesztő álcát is öltött magára. Mert hogy szép lány lett ez a fotel, az nem vitás. Tapasztalatlan szem nem keres efféle rafináltságokat egy fiatal nőn - miért is keresne? -, könnyen bedőlne ennek az álcának. De mivel eleve bennem volt már a sejtés, hamar kiszúrtam a jövendőbeli gyenge pontjait. Karjai haloványan még mindig karfára emlékeztetik az embert, és közelről elnézve a haját, látható a régi barna mintázat kifakult lenyomata. Hiába, mindent kinőni egy fotel sem tud, de ezt leszámítva tetőtől talpig ifjú nő benyomását keltette.

Szóljak talán? - futott át fejemen a gondolat, de ahogy a fotelból lett lányra néztem, elszorult a szívem. Mennyit küzdött, hogy szinte tökéletes állapotába jusson; mennyi energiát fektethetett az átalakulásba. És mindezt miért? Az én barátomért. Rontsak el mindent? Tegyem semmissé ezt az elképzelhetetlen munkát néhány szóval, amit nem is kért tőlem senki? Csöndben maradtam, csupán azt javasoltam, hogy költözzenek össze egy rövid időre, hisz’ végtelenül bölcs dolog a házasság előtt kiismerni a másikat. A tanácsomat szerencsére megfogadták, én pedig kíváncsian, még inkább félve vártam az eredményt. - Na, milyen a közös élet? - kérdeztem tegnap, egy gőzölgő kávéscsésze fölött, barátom mély, barna szemeibe nézve.

- Minden tökéletes - felelte erre ő. Én pedig, ahogy kiejtette a megnyugtató szavakat, végleg elhatároztam, hogy többé egyetlen szót sem szólok.

- Csak van néhány furcsaság. Olykor eszembe jut, honnan is jöhetett ez a lány - folytatta. - Ezek a furcsaságok egytől egyig a nappali szobához köthetőek. Sem a konyhában, sem a hálóban nem érhetőek tetten, de mihelyst belép a nappaliba, a legkülönösebb szokások kerítik hatalmába. Csodaszép foteljeink vannak, te is láttad már őket, ő mégsem hajlandó egyikbe sem beleülni. Áll csak ott, akármit mondasz is neki, amikor pedig nagyon kérleled, a kedvedért leül, vagy lefekszik a földre. Milyen egyszerű egy fotelba beleülni… Mondom is neki, de bizony kérlelhetetlen, és magyarázatot sem fűz hozzá.

- Különös, ez valóban különös - nyugtáztam egy kortynyi kávét forgatva a számban.

- Ez még mind semmi. Tegnap azzal az ötlettel állt elő, hogy szabaduljunk meg minden foteltől a házban. Na, és utána mire üljek? Kérdeztem is tőle, de csak a vállát vonogatta. Tán' azt hiszi, hogy én is a földre fogok ülni?

- Okos enged - javasoltam neki. - Az legyen a legnagyobb baj vele, hogy nem tűr meg fotelt a házban. Majd ülsz támlás székre, vagy egy szép hintaszéket veszel.

- Igazad lehet - bólintott, majd hozzátette: - Más baj tényleg nincs vele. Ebben az egyben miért ne engedhetnék?

Szegény, szegény asszony! Másra sem tudok már gondolni, egyedül őrá. Mennyit szenvedhet a többi fotel látványától, el sem tudom képzelni. Sem azt a sok becsmérlő és gonosz tekintetet, amivel a többi fotel napról napra veri szerencsétlen teremtést. Bizonyára megvetik a magatartása miatt, elvégre elárult akkor és ott minden fotelt, amikor úgy döntött, hogy emberré változik. Arra emlékeztetik, hogy nem szabadna neki szeretni, csak elviselni, hogy ráüljenek.

De semmi baj, ki lesznek azok a fotelok dobva, és immár semmi, de semmi nem állhat a barátom és eme csodálatos asszony boldogságának útjába. Az élet lassan kiforogja magát, s noha sűrűn meglátogatom majd őket egy lakásban, ahol az egyetlen ülőalkalmatosság a felesége lesz, ezek a látogatások ritkulni fognak, ahogy szép lassan beleszokik a jó férj irigyelt, de számomra távoli szerepébe. Talán kiforgatja majd őt is az idő keserű kis életemből, és magamra maradok, egyes egyedül ebben az óriási világban, és csak reménykedhetem, hogy a bútorbolt kirakatából rajtam is megakad valakinek a szeme.