KulturSzalon

Fürdőszobai tükörképként több szabad idővel rendelkezem, mint amennyivel szeretnék. Ezt sokan pozitívumként emlegetnék fel, elvégre nincs is annál jobb munka, mint amelyik temérdek szabadidővel jár, ám ha belegondolunk, mégiscsak hátrány ez, ha az embernek se előre lépési lehetősége, se kreatív kiteljesülése nincs a jelenleg végzett munkakörén belül; arról nem is beszélve, hogy se életcélja, se identitása azon kívül. De rögtön megmagyarázom.

Mint fürdőszobai tükörkép, az egyetlen kötelességem, hogy megjelenjek a fürdőszobában, a tükörben, amikor ügyfelem - egy külsőleg hozzám teljes mértékben hasonló férfi - betoppan a helyiségbe, és belekezd szokásos pepecs rutinjába - fogat és arcot mos, borotválkozik, vagy épp – s ez a legidegesítőbb mind közül - a pattanásait nyomkodja. Munkaköri leírásom meghatározza, mi is ilyenkor a feladatom: tökéletesen utánozni az ügyfél mozdulatait, reggeli, ködös tekintetét, s megfordulni és elsétálni, amikor ő maga úgy érzi végzett, és megfordul, és elsétál.

Cégünk minőségi szolgáltatásáról híres: olyan pontossággal, és hűséggel utánozzuk már a tükör előtt tevékenykedő ügyfelet, hogy néha szinte már azonosulunk is vele, ami máskülönben ostobaság: ugyan hogyan is azonosulhatnánk bárkivel is, akit - futó találkozások miatt - igazán nem is ismerünk?
Más tükröknél alkalmazott kollégáim emiatt sohasem panaszkodnak. Végzik csak a feladatukat, lesben állva várják a kliens érkezését, hogy minél pontosabban majmolhassák le mozdulatait, s mit sem törődnek vele, hogy voltaképp fogalmuk sincs, honnan, merről érkezett az ügyfél ebbe a szobába, hol mit csinált azelőtt, hogy a tükör elé állt volna, és egyáltalán mit gondol, miközben hite szerint önmagát - valójában minket - vizslat végig szigorú tekintetével.

Na persze mit érdekli ez őket, az ügyfél az ügyfél. De néha szinte már sajnálom ezt a férfit, aki mellé beosztottak: beáll reggel a tükör elé, és szokása szerint felméri magát. Fogalma sincs róla, hogy az, aki visszanéz rá, nem ő, s mi több, még csak nem is ismeri őt. Megkockáztatom: egy bizonytalan vadidegen bámul vissza rá a tükör üvege mögül.
Ezt persze sohasem tudhatják meg ügyfeleink - cégünk egyik kőbe fektetett alapszabálya, hogy titokban kell tartanunk kilétünket, s puszta reflekcióként mutatkozni a kíváncsi szemek előtt. Mi több, a cég pozitív példaként mutatja be azon dolgozóit, akik maguk is azonosultak már ezzel a szereppel, s nem úgy tekintenek önmagukra, mint személyekre, hanem mint személyiség nélküli természeti képződményekre. Így alighanem sokkal könnyebb minden.

S ez talán némiképp ijesztőnek tűnhet egyesek szemében, de ha jobban belegondolunk, szükség is van rá: képzeljék csak el, mi történne, ha egyszer csak az ügyfeleink végleg rájönnének a turpisságra. Képzeljék el azt a végtelen, alaktalan magányt, amit ezek után éreznének, valahányszor a tükör elé állva egy ismeretlen bámulna rájuk vissza guvadó szemekkel. Jobb az ilyet elkerülni - s ilyenformán nem értek magam sem egyet a szakszervezettel, amely most önálló identitást követel a fölöttünk álló vezetőségtől. De hiába is fenyegetőznek sztrájkkal, ez a vezetőség sosem hallgatja meg őket. S ha lesz sztrájk, hát sztrájk lesz, nekem pedig be kell majd állnom, akár akarom, akár nem, különben az egyetlen közösség, amelyhez kicsit is tartozom, végleg kivet majd magából.
Identitás... Milyen szép, de új veszélyekkel kecsegtető szó.
Engedelmeskedni fogok hát. De a gondolat, hogy ne jelenjek meg a tükörben egy reggelen, amikor ügyfelem a fürdőszobában megáll - elborzaszt. Hiába tudnám lelkem legmélyén, hogy én vagyok az, aki megtagadja most kötelességét, mégis felülkerekedne bennem egy érzés, miszerint rám nem néz vissza senki.
S alighanem ez az identitás velejárója, vezetőségünk pedig igencsak bölcs, hogy hárítani próbálja szakszervezetünk képtelen követelését, miszerint osztoznunk kell ügyfeleink fel nem ismert magányában.