KulturSzalon

Pilinszky János költő, író 1921. november 27.-én született Budapesten. Értelmiségi családban született. A törékeny, érzékeny gyermeket nagynénjei gyámolították, akik Pilinszky Jánosra még felnőtt korában is erős érzelmi befolyással voltak. Verseinek egyik első értő olvasója testvére, Pilinszky Erika volt, akinek öngyilkossága (1975) jóvátehetetlen űrt hagyott a költőben, s talán szerepet játszott abban, hogy nem írt több verset.

A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett; jogot, majd magyar és olasz irodalmat, valamint művészettörténetet hallgatott, de egyetemi tanulmányait nem fejezte be. Első verseit 1938 végén, 1939 elején a Napkelet, az Élet és a Vigilia közölte; ezeket később nem vette föl kötetbe. 1941-44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba, ahol egész életre szóló, megrendítő élménye lett a találkozás a koncentrációs táborok borzalmaival.

1946–48-ban az Újhold társszerkesztője volt. Első kötetével (Trapéz és korlát, 1946) 1947-ben elnyerte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként több hónapot Rómában töltött. A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott, az irodalmi élet perifériájára szorult. Ekkoriban verses meséket írt; meséket tartalmazó kötetével lépett a kényszerű hallgatás után először a nyilvánosság elé (Aranymadár, 1957). 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője, 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa; nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.

A II. világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye a Harmadnapon (1959) című kötete. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de kénytelen volt megváltoztatni, mert megjelenését ehhez kötötték.Az 1960-as évek elejétől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába.

1970 végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett Pilinszky János utolsó alkotói korszaka, amely a Szálkák (1972) című kötettel kezdődött, és a Kráter (1976) című gyűjteménnyel zárult.1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon.

1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.Munkásságát ritkán jutalmazták. Az 1947-ben neki ítélt Baumgarten-díj után a következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban Kossuth-díjat kapott; ám a felé forduló figyelem részben megzavarta, fokozta szorongásait. Önéletrajzaim című „vertikális regényének” egyik fejezetéből filmet rendezett volna, Kocsis Zoltán társaságában pedig operát akart írni. E terveiből semmit sem tudott megvalósítani; alig egy hónappal Ingrid Ficheux-vel kötött házassága után elhunyt. Nagyvárosi ikonokkal lezárult nagy periódusa. A Szálkák versei lávaömlésszerűen születtek, saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. Az 1971 után írt versek töredékesen kihallgatott monológok benyomását keltik, naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól. A Végkifejlet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek.

1981. május 27.-én hunyt el, Budapesten.

Forrás: jelesnapok.oszk.hu