KulturSzalon

 

- Nem bírom tovább, meg kell állnunk. Átadom valakinek... Én tényleg átadom...

 

- Bírd ki még egy kicsit! - sziszegte neki a mögötte álló, szakállas gyászhuszár, de látszott, hogy ő sem húzza már soká: homlokáról izzadság-gyöngycseppek gördültek szemébe, rá az orrára, könnycseppként futva végig az arcán, mintha maga is a halottat gyászolta volna. A fiatalabbik karja pedig már valósággal reszketett. A vállukra nehezedő súlyos fakoporsó élesen vágott bőrébe és az alatta feszülő húsba, érezhetően minden lépéssel csak nehezedett.

 

- Azért ilyen nehéz, mert írót temetünk - lihegte a fiatalabbik gyászhuszár tarkójába a szakállas.

 

- Hát én ezt nem értem. Az írók nehezebbek másoknál? - kérdezte, majd nagy levegőt vett, és megpróbálta kiegyenesíteni a föld felé hajló gerincét.

 

- Csak amelyik nem írt életében eleget - rebegte a másik, majd könyörgően hátranézett két, a sor elején haladó rokonra, akik értetlenül néztek vissza rá. - A test, az hagyján... De az a sok-sok ki nem írt gondolat. Hát annál nehezebb nincs, nekem elhiheted, cipeltem már néhány firkász koporsóját. Még csak nem is ez a legrosszabb. Volt, akit el is ejtettünk. Milyen keveset írhatott az meg! Úgy halt meg, hogy a fejében maradt több kötetnyi történet. Több mázsásnak tűnt...

 

- Atyaég! - motyogta a fiatalabbik gyászhuszár. Többre nem is futotta már neki, mert úgy érezte, elfogyott, egyszerűen kikopott tüdejéből az oxigén. Ám ekkor végre odaértek: lehetett leengedni a súlyos halál-ladikot a talajba kapart lyukba, az örök állomásra, ahová idővel mind hangtalanul befutunk.

 

- Hát ez is írhatott volna éppenséggel többet - súgta oda izzadtan a szakállas a fiatal gyászhuszárnak. - Kicsit unom már az ötleteiket cipelgetni. Persze nem mindegyikkel van ennyi baj. Hát mit ne mondjak, a múltkor költőt temettünk, az olyan termékeny volt életében, hogy már nem is volt neki semmi súlya. Alig tudtuk a földön tartani, négyen kapaszkodtunk bele, hogy el ne szálljon. Meg persze egymást is öleltük, hogy mi se menjünk vele. Volt egy ismerősöm, aki elszállt egy ilyen koporsóval. Könnyűnek találta, ezért úgy döntött, megbirkózik vele egymaga is. Röpködött csak a temető felett, mint afféle hőlégballon, úgy kellett kifeszíteni egy ponyvát, hogy arra essen, amikor elengedi végre a ládát.

 

- Csak a baj van akkor ezekkel - rázta meg a fejét a fiatalabbik gyászhuszár, de ekkor oldalba bökte a társa, hogy csöndesedjen, mert kezdetét vette a beszéd.

 

A nevezett koporsót máskülönben azóta se látta senki, odalenn legalábbis, hisz' olyan magasan járt már, amit szabad szemmel követni igen csak nehéz lett volna. Sok kilométert megtéve egyszerűen alulról belefúródott a Mennyország padlózatába, felpúposítva azt egy igen kényes helyen, ahol az angyalok mindennap sürögtek-forogtak. Gyakran el is vágódtak ebben a különös pukliban ott, a parkettán, ilyenkor angyalhoz nem illő káromkodásba kezdtek, majd siettek tovább a sürgető dolgukra. Többször szóltak ugyan a Jóistennek a dudor miatt, aki valahányszor szóba került az ügy, csak ennyit mondott:

 

- Hát kupáljátok ki valahogy, könyörgöm! Ne minden az én feladatom legyen már!

 

Az angyalok meg gyepálták, ahol érték, ahogy tudták. Súlyos kalapácsokkal püfölték a púpot, de az csak nem akart eltűnni. Néha ugyan sikerült laposra döngölni a padló problémás részét, de az öröm csupán néhány másodpercig tartott, mert pillanatok alatt feldudorodott valahol máshol.

 

- Valaki a szabályokat megkerülve nagyon be akar ide jutni - morogtak egymás közt, de végül legyintéssel nyugtázták a dolgot. Túl sok volt a munka, túl kevés az angyal - ki ér rá mindenféle piszlicsáré ügyekkel foglalkozni? Egy idő után megszokták már a jelenlétét, ahogy az eséseket is, azt, hogy az az átkozott pukli minden áldott nap felbuktatja őket - a kalapács is már csak olykor-olykor, egy-egy nagyobb esésnél került elő. A koporsóban fekvő erről persze mit sem tudott, pedig alighanem büszke lett volna a nem várt posztmortem-teljesítményre. Míg életében egyetlen kritikus sem szalasztotta el az alkalmat, hogy ráolvassa, milyen földhöz ragadt költő is ő, és mondvacsináltak több száz kiadatlan kötetet felölelő versei, mégis magasabbra jutott elismert társainál, akiket alighanem egyenest a Pokolba húz majd a velük eltemetett számtalan díj súlya.