KulturSzalon

Valamikor réges-régen egy parasztház udvarán két gyermek: Kálmán és Nóra hóembert építettek. A házban lakó asszonynak készítették. Az asszonynak nagyon tetszett a gyerekek meglepetése, így viszonzásul kötött nekik egy-egy piros sálat. Tél közepe volt és már javában beköszöntöttek a fagyos éjszakák. A tiszta égen még a csillagokat is meg lehetett volna számlálni. Még a kutya is behúzódott a házába melegedni. Kis idő múlva azonban a hó roppanására lett figyelmes. Amint kitekintett, nagy meglepetésére a

hóembert látta mocorogni. Nem is hitt a szemének.

    - Ilyen nincs. - mormogta magában. Hát te, hogy a csudába keltél életre?

A hóember is csak meglepetten toporgott.

   - Nem tudom, valószínűleg csoda történt, mert látod: mozgok és beszélek. - válaszolta vidáman. - Téged hogy hívnak? - érdeklődött, barátságosan a kutyától.

   - Kóbor. - válaszolt neki még mindig csodálkozva az eb.

   - Kóbor? Nem is hallottam még ilyen fura nevet. – bátorkodott megjegyezni az udvar új lakója.

   - Nem is hallhattál, mert ezt szegény öreg gazdasszonyom adta nekem. Régen kóbor kutyaként róttam a tanyákat, és Ő befogadott. Ezért kaptam ezt a nevet.

   - És milyen itt az élet? Van vidámság, játék, és kacagás? – érdeklődött tovább a hóember.

   - Vidámság? Kacagás? Az csak akkor van, ha a szomszéd gyerekek átjönnek az asszonyomat meglátogatni. Nincs itt semmi érdekes.

Most már elég legyen hókupac! Hagyj aludni! - húzódott vissza Kóbor a házába. A hóember nem is akarta háborgatni újdonsült barátját, és csak csendesen kémlelte az eget. Aztán tekintete megakadt a közeli befagyott tavon. A gyerekek, akik Őt építették, hangos kacagással suhantak a jégen, mintha csak repülnének. A hóembernek tetszett a jókedv, a kacagás és éppen ezért azt találta ki, hogy Ő is szeretne megtanulni, korcsolyázni. Másnap el is mesélte Kóbornak, hóbortos ötletét.

   - Miket beszélsz? Ennél nagyobb butaságot még nem is hallottam. - bazsalygott a kutya, az esztelen dolgon. – Szeretnél megtanulni korcsolyázni? Erre kíváncsi leszek! És honnan szerzel cipőket?

   - Azt még nem tudom, de majd kitalálom. És kérlek, ne gúnyolj ki! Talán neked nincs olyan álmod, amit szeretnél, ha valóra válna?

Ekkor Kóbor elpirult, mert bizony neki is volt egy titkos vágya, amit senkinek sem mondott el.

   - Ne haragudj barátom, teljesen igazad van! Nekem is van egy álmom, ami lehet, hogy soha nem válik valóra, így hát teljesen megértelek. – sóhajtott szomorúan a kutya

   - Tudod mit, támadt egy jó ötletem! Írj levelet a Mikulásnak, hogy szeretnél egy pár korcsolyacipőt karácsonyra! Talán elolvassa, és teljesülhet legalább a te vágyad.

   - Mondd Kóbor, neked mi a szíved vágya? – kérdezte a hóember, megértő pillantásokkal.

   - Nem lenne egyéb, minthogy a gazdasszonyom legalább télére engedne be a házba, mert annyira hidegek az éjszakák, hogy majd meg fagyok. Jó neked, hogy hóból készültél, mert te nem tudsz megfázni. Én a jó meleg vaskályha melegére vágyódom minden éjszaka.

Fogcsikorgatóan hideg éjszaka volt, süvített a fagyos szél, és szakadni kezdett a hó.

   - Hogy a sánta kutya lába törjön ki! Megint fagyoskodhatom idekint! - morgolódott Kóbor.

Ahogyan a hóember nézte szegény kutyát, és sajnálta, amiért annyira fázik, - bár nem tudta elképzelni, hogy mi az a hideg – rávette magát, hogy írjon a Mikulásnak egy levelet. Amikor már mindenki elaludt, a fás kamra előtt megpillantott, egy darabka üres papírt és az egyik szén gombját levéve, azzal kezdett írni.

 

 

 

Kedves Mikulás- kezdte kissé bátortalanul az írást. Leírta, hogy szerény hóember létére semmi másra nem vágyik, csak egy pár korcsolyacipőre, hogy megtanulhasson vele csúszni a jégen, mint a szomszéd gyerekek. Tisztelettudóan fogalmazott, és a végére belecsempészte, hogy egyetlen barátja számára is szeretne kérni egy ajándékot, hiszen semmi másra nem vágyik szegény kutya, csak a gazdasszonya meleg szeretetére, és hogy beengedjék a meleg szobába. Köszönettel a Hóember - biggyesztette az írás végére a nevét.

Másnap első dolga volt megkérni Kóbort, hogy vigye el a levelét a legközelebbi postaládához, hátha a Mikulás mégis megkapja. És bizony-bizony. A mikulás még aznap kézhez kapta az érdekes levelet. A manók, akik a Mikulás segítői voltak, megdöbbenve mutatták az írást. A Mikulás amint végigolvasta, szakállát simogatva gondolkodott el.

 

 

 

 

   - Ez a hóember nagyon különleges lehet, ha nem csak a maga számára kér ajándékot, hanem a legjobb és egyetlen barátjára is gondol. Tudjátok mit Manókáim?!

Kérjük meg a karácsony egyik tündérét, hogy nézze meg a hóembert, ugyan milyen fából faragták, és majd eldöntöm, hogy kaphat-e ajándékot.

Így is történt. A karácsony egyik tündérkéje, aki a gyerekek után szokott leskelődni, - (hogy hogyan viselkednek, és felírják a neveiket, hogy ki érdemel ajándékot) - elrepült, és még aznap megleste a hóembert is. A hóember éppen akkor vágyódva tekintett a gyerekek után, ahogyan korcsolyáztak, és közben jókedvűen mesélte Kóbornak, hogy hogyan táncolna a befagyott tavon. A kutya csak bólogatott és kissé szomorkásan megjegyezte.

   - Tudod hóember, irigyellek! Nagy bátorság kellett hozzá, hogy levelet írj a Mikulásnak. Remélem, nem feledkezik meg rólad!

   - Ne búslakodj barátom, hátha a te számodra is hoz valami meglepetést ez a karácsony! - ekkor felnézett a hóember az égre, és halkan suttogta, hogy a kutya ne hallja – legalább is bízom benne.

 

 

 

A karácsony tündére amint visszaérkezett a Mikuláshoz, jelentette az eseményeket. Elmondta, hogy ez a bizonyos hóember annyira jószívű, mint egy ártatlan gyermek.

   - Ho, ho, ho, hó! Akkor nincs más hátra, barátaim! Készítsük el az ajándékot! Személyesen viszem el a hóember korcsolyacipőjét karácsony éjszakáján, mert magam is kíváncsi lettem!

Bizony, bizony, hamar elröppentek a téli napok és hipp - hopp elérkezett a szenteste. Forralt bor, sütemény és finomabbnál finomabb étkek illata terjengett a levegőben. A hóember széles mosollyal az arcán kísérte figyelemmel, ahogyan a házban a gyerekek fenyőfát díszítettek, majd előtte állva énekelnek. Abban a pillanatban azonban egész másra lett figyelmes. Száncsengő hangja erősödött a távolból. Amint a befagyott tó irányába nézett, egy kis idő után látta a levegőből leereszkedni a Mikulás szánját.

Erre már Kóbor is felkapta a fejét.

   - Azt a kutya teremburáját! Te aztán szerencsés vagy barátom! – mondta a hóembernek

   - De még mennyire hogy az! - válaszolt a Mikulás barátságosan, amint odaért.

Kíváncsi voltam, a hóemberre, aki azt az érdekes levelet írta. Úgy gondoltam eljövök, hogy személyesen is találkozzunk.

   - Hű ha! Most már biztosan megkapod a korcsolyádat! - mondta kicsit irigykedve Kóbor.

   - Valójában nem a korcsolya miatt jöttem el - vágott a mikulás Kóbor szavába - hanem azért utaztam idáig, mert nem csak magadra gondoltál – fordult a hóemberhez - hanem a barátod vágyait is fontosnak tartottad. Ezt tartom különlegesnek benned. Ezért, hoztam el neked a korcsolyát is ajándékba, mert igazán megérdemled!

 

 

 

   - És te kedves Kóbor- fordult a Mikulás a kutyához - szaladj az ajtó felé, mert a gazdasszonyod mindjárt hívni fog.

Abban a pillanatban, már nyílott is az ajtó, és a gazdasszony hívogatni kezdte kutyáját. A kutya nem is gondolkodott, rögtön beszaladt a jó meleg szobába, ahol soha többet nem fog fázni.

A Mikulás átadta a korcsolyát a hóembernek. És hozzátette:

   - Jól esik, hogy léteznek még jó barátok. Köszönöm, hogy megírtad a leveledet. Bárcsak mindenki ilyen lenne. – fogott kezet a mikulás a szégyenlős hóemberrel, aztán szánjára ült és elindult kiosztani a többi ajándékot.

   - Ho, ho, ho, hó! Kellemes Karácsonyt mindkettőtöknek! – integetett vissza a Mikulás a repülő szánról.

A hóember boldogan húzta a lábára új korcsolyacipőjét, de nem tudta, hogyan kell vele a jégre állni. Ekkor szólalt meg a háta mögött a karácsony tündérkéje.

   - Éppen ezért maradtam itt veled! Gyere, majd én megtanítalak csúszkálni.

 

 

 

 

Attól a pillanattól kezdve a hóember álma valóra vált, mert egész éjszaka a karácsony tündérével korcsolyázott, és a hangos kacagásokat még Kóbor is meghallotta a jó meleg szobában. Az ablak párkányára ágaskodva figyelte, ahogyan a hóember boldogan, és önfeledten szórakozik.

   - Így bízz a barátodban, mert aki igazán barát, az nem csak önmagára gondol. Köszönöm barátom, hogy megtanítottál erre a fontos dologra, és hogy valóra váltottad az én álmomat is! - suttogta halkan a jégvirágosodó ablak felé, majd elégedetten kucorodott a fölre terített pokrócra, amely a meleg vaskályha lábai elé volt terítve.

Kellemes Ünnepeket mindenkinek!!!