KulturSzalon

A Terror Házán innen és túl...
egy mai fiatal saját "filmje" a kommunizmus áldozatairól
készült: 2012. február 24.-ére

Amikor leültem elmélkedni, kiírni magamból mindent, mi eszembe jut a kommunizmusról és a rendszer áldozatairól, bevallom, sokáig ültem tétlenül. Csak vártam.
Talán arra, hogy tisztázzam magamban mindazt, amiről írni szeretnék, s amiről hallottam az elmúlt 18 évemben az iskolában, rokonoktól, a világon mindenhonnan.
Hála a mai modern hírközlésnek és információáradatnak, nem kell messzire mennem, ha szeretném megismerni a történelmi tényeket.  Mert valljuk be, igenis fontos, hogy beszéljünk a múltról, arról a Magyarországról, ahol a második világháború után nem dönthettek az emberek szabadon sorsukról, ahol a szovjet kelepcébe kerülve egy idegen rendszernek kényszerültünk behódolni, melynek neve kommunista diktatúra volt. Ahol egy Sztálin nevezetű ember és magyarországi kiszolgálója Rákosi Mátyás döntött mindenről,  s melyet mi, magyarok megelégeltünk. 1956 volt az az év, melyben elég bátornak bizonyult kis hazánk, s ezrek, tízezrek sorakoztak fel, hogy szabadságukért egyként kiáltsanak. Nem tehettünk sokat. A "nagy hatalom" ellen talán nem is lehetett. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a harc, melyet megvívtunk nyomot hagyott a vezető hatalomban, s tudatosítottuk bennük, mire vagyunk képesek, ha veszélyt érzünk. S ha évtizedekkel később is , de eljött mégis egy kedvezőbb kor. Egy kor, mely rendszerváltást hozott számunkra. Fellélegezhettünk. De sosem felejthetjük el azokat az időket, melyekben bebörtönözve, roskadva vártuk a megváltást, hogy felszabadítsák hazánkat, melyen egykor "vasfüggöny" csüngött.
Emlékeznünk kell mindazokra, akik egykor életükkel is szolgáltak minket, a jövőt, hogy nekünk már ne kelljen átélnünk mindazt a szenvedést és meghurcoltatást, mindazt a börtönt, amiben nekik volt részük nap mint nap. Tiszteletet érzek ezek iránt az emberek iránt. S bár nem ismertem őket, ha találkozhatnék velük, fejet hajtva üdvözölném mindannyiukat. Szenvedéseikért, tetteikért, azért, hogy mi most létezhetünk, s így létezhetünk.

Édesanyám 1956-ban született, a nagy események idején. Ő még akkor szinte nem is fogta fel, mi történik körülötte, persze, egy kisgyermek nem sokat sejt a világról ilyen fiatalon. Mégis számtalanszor mesélt nekem fiatalkoráról, mik történtek velük azokban az időkben, miről tanultak és tanulhattak, mi volt megszabva nekik. Szeretem anyám meséit. Kicsit közben mindig elmerengek, s próbálom beleélni magam az akkori világba.

 Próbálok kreálni magamnak egy dokumentumfilmet, melyet ha bekapcsolok, megannyi érzés, történelmi dátum, név és eredmény pörög szemeim előtt. Saját kis "filmem", agyam képeinek összefonódása , képeknek, melyek ott pörögnek folyton az elmémben, amikor ezekre az időkre gondolok.
Így jutott eszembe a Terror Háza Múzeum. Mi lehetne tökéletesebb helyszín képzeletbeli filmem számára, mint annak a helynek a meglátogatása, ahol a kommunizmus áldozatait olyan sok szenvedés érte, s mely ma méltó kegyhelye mindennapi hőseinknek. Jó érzés arra gondolni, hogy itt tükröt tarthatunk magunk és múltunk elé. Végigsétálva a termeken és folyosókon, a pincétől a padlásig bizonyára rengeteg gondolat áramolna hirtelen agyamba, melyek bővítenék a kisfilmet.
 S művem azt hiszem, elgondolkodtató lenne.
 Valószínűleg az Andrássy út 60. szám alatti épületben, a mai Terror Háza akkori folyosóin sétálgatva pörögnének az események. Lassú, öreges, félő léptekkel haladnék utamon, kezemet végighúzva a téglafalakon. Színekben fekete-fehéret használnék, vagy szépiát, a régi kópiákra hasonlítva. Zenét nem választanék, csak az emberek elejtett "-Jajj!"-jai, sírása, halálhörgése, könnyeik és vércseppeik földre csapódása adnák szívemnek az ütemet. A képek lassúak, finomak lennének, hogy mind közelebbi, mind élethűbb élményben legyen részem, hogy azt érezhessem, tényleg ott vagyok, velük. S ha részese lehetnék a filmnek, én is ott állnék a tüntető tömegben vagy éppen a kétségbe esett, tenni nem tudó néma családok körében, s az én kezem is fegyverbe vagy ökölbe szorulva csapkodna egyre fentebb a levegőbe, s az én szám is rebegne hol imát, hol üvöltene a fellegekbe, hogy legyen vége, jöjjön el a hőn áhított szabadság! ... S a film végén, gyermekeim és unokáim körében ülve mesélnék megöregedve ,csendes otthonomban, milyen is volt az én korom, melyet nehéz, de érdemes volt élni.

Visszajátszanám párszor a filmet. Újra és újra megnézném, csak, hogy emlékezzek, tisztelegjek, s örüljek a mának. A kornak, amiben nem kell rettegnem, amiben szabadon sétálhatok végig az úton, amelyben megölelhetem szeretteimet tudva, hogy holnap is így lesz, és ez után mindenkor.
Ahol a Terror már csak egy múzeum nevét viseli, melyben nem életem utolsó lépteit, hanem a múltba való visszalépéseket járom centiről-centire.
Köszönöm, hogy élhetek, hogy így élhetek!

A rendező: Szokolyi Zsófia