KulturSzalon

ELSŐ MESE

Hosszú nappalok után éjszaka hazatérve jogos a fáradtság, amely ágyba húzza, paplanok közzé szegezi testünket. Ám a test fáradtságát egy ruha soha meg nem értheti, soha el nem fogadja; gyakori hát, hogy a szekrénybe akasztott zakók, a vállfára terített kardigánok és a fotel vagy ágy szélére tett nadrágok, összehajtott pólók és pulóverek nemes egyszerűséggel - fittyet hányva ránk, akik már rég alszunk puha párnák közt - fogják maguk, és kisétálnak azon az ajtón, amin mi nem is olyan rég fáradtan betoppantunk. Hogy dacból teszik, nem is kérdés, magam már rég nem törődöm a szomszéd szobából átszűrődő ruha-susogással, ahogy a levetett nadrág lassan a cipőbe dugja szárait, ahogy a barna bőröv eleven kígyóként csusszan az üres nadrág köré, vagy épp az ingujjak a lyukakba préselik az apró, kék gombokat.
Kezdetben persze zavaró volt ez, hisz ha már az ember egyszer hazatér, annyit igazán kérhet, hogy ne legyen körülötte felfordulás. Ehelyett persze susognak a ruhák, meg kattan és fordul a zár, ahogy az éjbe settenkednek a levetett ruhák, iszkolnak lefelé a lépcsőn a lábatlan cipők, vonszolva maguk után a nadrágot, amihez felül a magatehetetlen ing tapad - ó, felfordulás, de máris az utcára érnek, s baktatnak tova az éjben, ki tudja hová, a házban pedig ismét csönd uralkodik végre.
A város itt éjszaka sosem kihalt: begombolt de üres öltönyök koppannak végig a járdákon fekete bőrcipőkben, kalapjukat emelve egy-egy találkozáskor - már akinek van -, s fordulnak meg, ha ellibben egy szökdelő szoknya, vagy bordó színű melltartó. A villamosra is felkapaszkodnak, ingujjak tekerednek a kapaszkodók köré, kabátok, gazdátlan zakók terpeszkednek az üléseken, s utaznak oda, ahová szerintük nekünk kellett volna mennünk még a nap során. De mit tudunk mi erről? Semmit - fekszünk csak tehetetlenül szobánkban, összegömbölyödve ágyunkon, akár egy bogár, s ha halljuk is jövés-menésük esetlen zaját, megfordulunk csak, s álmodjuk tovább épp megkezdett álmunk. Érezhetnénk ugyan magányosnak magunkat levetett ruháink nélkül, mégsem tesszük, hisz magányunk az övékéhez képest messzemenően eltörpül. Hajnal előtt már vissza is surrannak a kis csirkefogók, mint lesütött tekintetű gyermekek, bújnak rögtön befele a szekrénybe, mi pedig szokás szerint most is túlontúl elnézőek vagyunk: úgy teszünk, mint ha mit sem tudnánk az esti kiruccanásról, lábunkat rezzenéstelen arccal a nadrágba dugjuk, felöltözünk, kézzel kisimítunk néhány gyűrődést, s elindulunk, hogy felkeressük azt a sok-sok helyet, amit levetett ruháink már megjártak előző este.

MÁSODIK MESE

A tőled kapott tárgyak fénye álmos kísértetként belengi az egyébként sötét szobát. Zölden foszforeszkálnak egy üvegajtós szekrény mögül, kacsingatva rám, közös perceket idézve - s azon gondolkodom, hogyan lehet az, hogy akármihez érsz, rögtön átveszi ezt a különös, túlvilági fényt. Teszem azt, emlékül adsz nekem egy hajcsatot - se színesebb, se nagyobb, mint a többi -, de elég, hogy a hajadhoz ért egykoron, a sötétben máris rögtön világítani kezd. S így van ez mindennel, amit csak tapintasz: ujjaid nyomán zöldes fény övez mindent, noha te erről talán semmit sem tudsz, s emiatt most zölden ragyog szobám.
Magányom tehát fényes, főként, hogy már testem is fénylik: miközben alszom, zöld fények villannak hunyt szemhéjam mögül, szépségesen szép álmokat festve, mikben átölelsz, és sóhajtva felviláglik szívem. Csókollak, s irigylem tőled ezt a képességet, pedig tudom, nem te, hanem szerelmünk az, amitől világít köröttem minden. Nélkülem - ugyanúgy, mint nélküled - ez a sok-sok szép tárgy örökre, menthetetlenül elveszne a sötétben.

HARMADIK MESE

A villanykörte ismét csak kiég: pillanatnyi villanás, majd sötétség, a világ feketesége ismét becsorog az ablakon. Negyedjére cserélem ki, negyedjére is kiég, a sok izzó határozott, eldöntötték, itt és most sötétségnek kell lennie. Ki vagyok én, hogy ezt elvitassam tőlük? Leülök hát, és figyelem a téli éj szobába szökő fekete semmijét. Úgy hiszem, a kiégett körték parancsolták rám ezt a feketeséget, pedig a helyzet az, hogy csak ők akartak most egy kicsit a sötétben maradni.

NEGYEDIK MESE

Az éjszaka lavórjába csorgatott álmok kavarognak most egy kihalt város kivilágított utcáin: kacagva henteregnek macskakövön, mint pajkos kis szellemek az ábrándok drága kavicsai s néhány rémálom széndarabkája.
A kuka mögül egy kóbor macska párnázott lépései szöszmötölnek.
A hold hízott sárga krajcár - kráterektől tarkított időtlen arcát lassan ringatja egy, az aszfalton felejtett pocsolya, egy tegnapi vihar hátul hagyott jele. A felszínen szilánkokra törő sárga pózna-fények, elázott újságpapír friss tinta illata s magányban fekvő gesztenyék egy téren - álmok gördülő kis kavicsai, melyeken cipőtalpak csusszannak reggel.
A kóbor macska párnázott léptei. Mosott folt surran a tetők fölött, hulló cserepek csörömpölése, s a szárítókra akasztott ruhák, amiket éjszakára a teraszokra tűztek: kesergő kísértetek s lidércek sóhajoktól szakadó ajka.
Macskaszem sárgás villanása... elütött éjfél dobja le most cilinderét a földre... egy kukának dőlt rozsdás bicikli magánya a téren... eldobott szemétkupacok szendergése sarkokban... paplan alól kinyúlt férfi és női lábak... szeretők ölelése s ifjú meztelen testek olvadnak egymásba... a falakon grafiti, magába harapó görbe vonalai messzire gurítanak egy épületet.
Elcsorgó álmok és macskakarmok koppanása valami tetőn.
A hold hízott, a világűr erszényéből kigurult krajcár.
Túl sok szín, túl kevés érzékszerv: ujjaink közül kifolyó képek pörögnek tovább a vásznon, melynek ilyenkor már nem akad nézője.

ÖTÖDIK MESE

Minden tárgy magányos ezen a világon, amihez nem ér emberi kéz. Ember nélkül a tárgy csak tárgy: se nem mozog, se nem működik. Hasztalannak érzi magát, ha nem működtetik, ha senki nem tapintja - pedig számára egy gyors érintés is simogatás, egy kényszerű markolás is cirógatás. A teás kancsó is csak addig boldog, amíg a kéz kiönti belőle a teát, majd elkomorul, ha félreteszik, s irigykedve néz az ujjak ölelésében nyújtózkodó csészére. Minden tárgy magányos ezen a világon, amihez emberi kéz nem ér épp - pedig nem érhet: túl sok a tárgy, kevés a kéz, mindent érinteni egyszerre nem lehet, s ha lehetne, sem fecsérelnénk szeretetünket élettelen dolgokra.
A tárgyak legnagyobb tragédiája, hogy nem képesek ölelni egymást. Ha képesek lennének, nem lenne többé szükségük ránk.