KulturSzalon

Most itt alszik a macska melletem az ágyon.
Hagyom, hogy szuszogjon, míg őrzi az álmom.
Tigrisként óv, bundája melegít,
Azt hiszem, túlélem én is a telet így.

Megpihen a szőnyegen, vagy lábamnál punnyad.
Én hagyom őt egészen, akár rajtam is aludhat.
Míg eltakar a nap elől, addig én is csak fekszem.
Ha felkel, majd megeheti kakaóm és kekszem.

Rideg kint az idő, s én nem dideregni vágyom.
Ablakom sarkából a régi napot látom.
Egykor még tűzött, vakította szemem,
s azt kívántam folyton, hogy fénye szelíd legyen.

De most úgy vágyok még olykor puha sugarára!
Hogy lágyan öleljen körül pamut kis ruhája.
Felvenném reggel, s nem vetném le soha,
Csillogna a téren rajtam ez a csoda.

Irigykedve néznének utcán az emberek,
fordulnának fejek, míg melletük elmegyek.
Vágynák ők is a fura bársony plédet,
hogy suhogjon rajtuk, míg még párat lépnek.

De most mindenki fázik. Látod, jön a tél is.
Nincsen se napsugár, fázok hát én is.
Bújj ide kiscicám, melegítsd a talpam,
enyhítsd meg a szívem ebben a nagy fagyban.

Ölelnélek egyre, hisz nincs, ki mellém bújjon.
Nem kívánom senkitől, hogy lágy zenét dúdoljon.
Míg elalszom, csak dorombolj, add szívemnek ütemét,
mi utolsó fények mellett melegen lüktet még.

S ha majd eljön a tél és én üres testtel fekszek,
s te rám nyávogsz és simogatsz, hogy végre felkeljek,
de nem mozdul a test, csak hidegen elterül:
akkor kérlek bújj hozzám, még utoljára, emlékül.

Szokolyi Zsófia verse