KulturSzalon

A szőlősben egy kislány épp a fürtökről szedegeti a szemeket, és nagy élvezettel falja a lilás színű gyümölcsöt, s talán bizony fel sem tűnik neki, hogy minden egyes szem szőlő – ha közelebbről megnézzük – egy valaha élt őse arcára hasonlít: dédapák és ükanyák fájdalomba gyűrődő, sikoltó feje tűnik el a fogak között, kiáltásuk alig kivehető, mintha csak egy bogár zizegne, nem több, s nem is tartanak soká, sorra elhallgatnak, ahogy kipukkannak a gömbök a fiatal szájban. A kislány szép tiszta ruhájával mit sem törődve, törölgeti a szoknyája szélével az arcán lefolyó vörös színű édes levet.

Ahogy így falatozik, egyszer csak vidám sikongatásra lesz figyelmes a lugas másik végéből. Kíváncsisága elcsalja az érett gyümölcsszemektől, és aprócska lábain megindul a lárma irányába. Odaér; kilesve a levelek közül látja, hogy a kert ezen végében már lezajlott a szüretelés: egy hatalmas taposóban egymás derekát átölelő kamasz lányok nevetgélnek és tapossák puha talpukkal a szőlőből a levet, magasra, valósággal az égig emelve fehér térdüket. A kislány azonban látja azt is, amit ezek a siheder lányok nem láthatnak: a szomszédos bokorban fiatal fiúk térdepelnek letolt nadrággal, meredező vesszővel, és lesnek rájuk. Tekintetükben éhség villan, ahogy a le és fel ugráló melleket figyelik. A fiúk ajkáról úgy folyik a nyál, mintha csak maguk is szőlőt ettek volna.

 

 

A kislány kezei reszketni kezdenek, ahogy az ugrándozó melleket nézi, s ujjai önkéntelenül is saját mellkasához érnek. Irigysége végül haragba csap át, és amilyen gyorsan csak képes rá kicsinyke lábaival, elszalad, messzi maga mögött hagyva a sikongató lányokat és a bokorban térdeplő fiúkat. Ahogy szalad így át a lugason, vadul csapkod: sorra tépi le a szőlőfürtöket az ágakról, és hajigálja szanaszét a földön.

Nekem talán sose nő ki a mellem! Soha! – gondolja keserűen, és mintha a távolról jövő kacagások is ezeket a szavakat formálnák. Ó, talán nem is kacagás, inkább nyögés ez már, a fiúk alighanem bemászhattak a taposóba, a taposóból pedig valóságos forrásként tör elő oldalt a vörös színű lé, mintha csak a világot elárasztani kész vértenger születne.

 

Komor Zoltán írása