KulturSzalon

Ezt az utat én választottam,
bár tudtam már akkor is, a semmibe vezet.
Nem kell, hogy elkísérj rajta, te máshova mész.
De most utoljára még nyújts felém kezet.

Állj oldalra, mostmár indulok!
Némaság kíséri utamat, s szólít:
"- Menj, várnak máshol, ne késs! "
S köröttem a táj már csak múltjával bódít.

Elengedem a kezed. Kioldlak szorításomból,
s innentől kezdve épp oly' szabadon szárnyalsz, mint én.
De ugyan, lehet-e édes a végtelen, ha már csak nélküled,
egymagam kószálok a kihalt földtekén?

Még visszanézek. Te még mindig ott állsz, mozdulatlan...
Érzem tekinteted hátam közepében,
s a lyuk, mely siváran tátong testem roncsában
a fájdalom miatt már sosem forr be egészen.
 

Szemed sarkában még mérföldekről is látom
azt az utolsó, bágyadt kis könnycseppet lefolyni.
Ne haragudj, igazán...
Remegő szám még búcsút sem tud szólni.

Így indultam el. Rabmadár mivoltom elszállt.
A bilincs lekerült meghurcolt testemről,
de ahogy elváltam tőled, úgy nehezült ismét a lánc - lelkemre.
Így váltam üres árnyékká az egykori emberből.

(...)

Így, évek távlatából mesélek most Neked.
Még néha keresem azt a régi, drága kis mostohát,
ki könnyezett, ki fogta a kezem, de már nem lelem sehol.
Már nem tudott rám várni, itt hagyta apostolát.

Ahol álltál egykor, még most is tisztán látszik,
lábad nyomát mélyen izzva hagytad föld porában.
De tested most egy sírhant alatt nyugszik...
Bárcsak jöttem volna korábban!

Látod, visszatértem. ( Az idő itt mintha duplán telne... )
Megígértem, hogy jövök, csak várj rám, s itt leszek.
S hogy most újra ismerős tájon járok
nélküled mégis érzem, hogy elveszek.

-------

Most én hullok elibéd, könnyes, kisírt szemmel.
Kezed helyett fejfádat simítom kezemmel.
A remény így öl meg, minden perccel kínoz,
nélküled nem érdekel, hogy életem még mit hoz.

Hát elmegyek megint.
Csak egy lapot hagyok Neked.
Leírom, hogy indulok;
ez az út a semmibe vezet.