KulturSzalon

Néhány évig tanítottam a szombathelyi főiskolán. Egy színházalapításnak is tanúja lehettem. Ha azóta eljutok a nyugati határszélen fekvő városba, úgy intézem a dolgom, hogy este beülhessek a Weöres Sándorról elnevezett teátrumba. Ami kimarad a nézői repertoáromból, azt az egyik legjobb kulturális újságíró, Ölbei Lívia Vas Népe-beli élménybeszámolói révén igyekszem pótolni. Jó társulat kristályosodott ki, kitűnő színészekkel tehetséges, fiatal rendezők dolgoznak. Nem csoda, ha egyikük előszedte a világszínház talán leggyakrabban játszott darabját, a Hamletet.

 

Csakhogy a címszerepre kiszemelt fiatal színész elszerződött, és a hoppon maradt rendező egy ötvenedik évében járó művésznél állapodott meg. Akinek túlsúlyos alkatából egy csomó következmény adódott, például az, hogy a hírek szerint alternatív előadás kerekedett a társulati erőfeszítésekből. (Bessenyei Ferenc: „Amit nem tudnak jól megcsinálni a rendezők, az alternatív.” Magyar Televízió, 1997. augusztus 8.) A színészek bele-beleírtak Shakespeare szövegébe, a rendező és a dramaturg pedig néhány szereplőt kihúzott. A híres monológ így módosult: „Lenni vagy nem lenni? Hát ez az, bazmeg.” Ezt a Népszabadság mai számában olvastam, és egyelőre személyes színházi tapasztalat híján nem minősíteném.

 

Miközben ellensége vagyok az úgynevezett kocsmastílusnak, amelyen ma már inédzser diáklányok is csicseregnek, elismerem a csúnya szavak dramaturgiai jelentőségét. Elszomorít, ha a szakmámban publicisták arra vetemednek, hogy nyilvános káromkodással szereznek maguknak több olvasót. Azt viszont elfogadom, ha drámai helyzetekben kicsurran a tollukból egy-egy indulatszó. E sorok íróját a környezete szinte sosem hallotta káromkodni, amidőn azonban a fiam úgy húsz évvel ezelőtt nem csinált meg valamit, amit megígért, mérgemben az idézetben olvasható utolsó szót használtam. Máig sem felejtem el arcán az elképedt kifejezést. Ama bizonyos indulatszó megtette a hatását.

 

Elképzelhető, hogy a szombathelyi Hamlet-előadáshoz illik a meghúzott-kitoldott monológ, ezt majd szeretném megtapasztalni a nézőtéren. Addig is felötlik egy jelenet a pesti Nagykörút és a Baross utca sarkáról. Elég sokan várakoztunk, hogy a zöldre váltó lámpánál átmehessünk a zebra másik oldalára. Mellettem állt egy harmincas férfi, aki fogta egy kisfiú kezét. Beszélgettek. A fia elmesélte, hogy mit hallott az óvodában, és bizonyítékul kacskaringós káromkodást eresztett meg. A papája dühösen szólt rá: „Ne káromkodj, baszd meg!”