KulturSzalon

Jeges csontok fagynak
egy kőszikla alatt,
bennem durva jégkristály
épít most falat.

Ködös a szem is,
homályba vakul.
Szemidegem mozgatom
őrjöngve és vadul.

A száj immár néma.
A szó benne, mint jég.
Régi lángok szórőzséje
már parázsva sem ég.
 

Fognám a tollat,
ha kezem érezném,
s írnám, mert van még
hűvös vélemény.

Szívem zúzmarás ablakára
karcolnám, hogy " KINCS ".
De hazug ámítás lenne,
hisz' bennem érzés nincs.

Kihült lelkem kandallója.
Nem lobog a tűz.
Ezer bánat s ezer kétely
másik testbe űz.
 

Hová lett a meleg?
Most miért nem ér el engem?
Hogyan vált a fortyogó láva
jégsziklává bennem?
 

Elszállt a meleg
én is kihűlt vagyok.
Perzselő nyarak helyett
jönnek dermesztő fagyok.
 

S nem múlik a hideg.
Forró szíven jégcsap;
rázkódik, mert eddig
hevítetten élt csak.

A csont remeg.
Hús és vér is kása,
a test meleg otthona lesz
kihűlt sziklakert lakása.
 

S végül meghal egy lélek.
Ott éri az álom.
A rideg, remegő kezet
többé írni sem látom.