KulturSzalon

Mint kötél, mely szorítja

a halálra vágyó húsát,

s utolsóként érzi a kínzó haláltusát,

úgy szorítja torkod az érzelem,

mely rég még átölelt,

s most villámként csapott le hirtelen.

Érezted bénító, tüdődet szétfeszítő erejét,

mellkasodat szorító fájdalmas érzését.

Mint mikor utolsót dobban a szív,

az agy még él, a lélek remél,

s átpörgeti életed mindent elsöprő emlékét;

hogy szeretni, gyűlölni, merni és remélni,

élni s nem félni létezni lehet,

s mint tenger árja mely sziklákat zúz szét,

úgy morzsolja le szemed minden egyes könnycseppjét

hited, mely elhagyott.

S te érzed a mindenható szikrákat szóró,

népeket romboló, viharokat hozó,

életet adó s azt elveszejtő erejét,

mely bátorságod dönti romba,

s fejedet zúgó habokba nyomja.

Leteper, s kínzó zokogásban gyötri meg

amúgy is megfáradt testedet.

Majd miként patakból lesz folyó,

úgy önti el ereidet a forró,

megállíthatatlanul keringő vér;

s lesz belőled érző ember újra, s

kit nem visel meg a szeretet súlya,

elszakad a kötél, mely rég még fojtogatott,

mára már elengedte torkod,

majd nyári záporként simogatja lelked,

s te érzed szívedben a boldog,

mindent elsöprő szerelmet.

Milló Judit verse