KulturSzalon

Egyszer a nap elaludt,

túl sok mesét hallgatott.

Bolygón túlról áthallatszott,

szirén énekeként hatott;

hajnalcsillag éjmeséje

egy éjen át ezt mesélte:

aludj, aludj, ékes, fénylő,

erdőt, mezőt, fát éltető,

Szerelmemet óvó féltő!

Aludj csak, mert jő az éjjel,

csillagfényes holdkertjével.

Érezd te is, mily szép álmom,

párommal násztáncom járom.

Nincs fölöttünk vihart zengő,

csak a puha bárányfelhő.

Egybeolvad testünk lelkünk,

egy dallamra dobban szívünk.

Mindkettőnk csak azt akarja,

miénk legyen az éjszaka.

Sűrű legyen, mint a vérünk,

pillanatra egybekélünk,

elfeledünk mindenki mást,

elérjük a vulkán csúcsát.

Aztán lassan feleszmélünk,

nem szólunk és nem beszélünk,

tudjuk titkunk megőrizzük,

minden percet továbbvisszük,

s amíg élünk nem feledjük.

Milló Judit verse