KulturSzalon

Grafitpor pereg a fákról. A törött ágakból csöpögő cukormázban fekete hangyák vergődnek. A dzsungel mélyén, a zöld vízű folyóban a misszionárius épp bennszülötteket keresztel. Térdig a vízben áll, keserű, lemondó tekintettel méregeti a parton ácsorgó néger férfiakat. Micsoda alja gyülekezet! Meztelenül állnak, szemeikbe fészket rak az üresség, hatalmas péniszük csontos térdükre lóg, bennük csontkarikák csörögnek.

Na jó, essünk túl ezen - dönti el magában a misszionárius, majd int az elsőnek, hogy jöjjön, gázoljon a vízbe. A keresztelő undorodva fintorodik el, amikor látja, hogy a fickónak egy véres csecsemőskalp darab lóg ki a szájából.
Jó ég, mit keresek én ezek között? - fortyog magában, majd kinyújtja a tenyerét, mint egy szigorú tanár, aki most kapta rajta a diákot rágózáson, hogy köpje bele, amin csámcsog. Az vonakodva a felé nyújtott fehér tenyérbe köpi a véres csomót egy nagy adag rózsaszín habos nyál kíséretében.

-  Krisztus igaz gyermekei nem esznek embert, ó, hányszor kell még nektek elmondanom ezt! -  csattan fel a misszionárius, azzal mérgesen a vízbe hajítja a véres bőrcafatot. Egy arra úszó hal rögtön ráveti magát, és messzire úszik vele. Törött ceruzák tekeregnek a folyóban ácsorgók körül. Átváltoznak piócákká.

- Na lássunk neki, különben sose végzünk... - mondja a pap, majd a néger fickó széles vállára helyezi a kezét. - Ezennel megkeresztellek, az Atya, a Fiú...

És már próbálja is lenyomni a víz alá, de az izmos bennszülött sehogy sem akar leguggolni előtte. Próbálja hát erősebben, de mintha vasat próbálna hajlítgatni.

- Bukj már le, te szerencsétlen! - rivall rá, de az ijedt, kerek, fehér szemekkel néz vissza rá, és áll mint a cövek. A pap erre megmutatja neki, mit akar: alábukik a vízbe, majd feláll. A néger fickó kezdi végre kapisgálni, mert végre enged a vállát nyomkodó kéznek. Ám alighogy a víz alá kerül, rögtön óriási harcsává változik, síkos bőre pedig rögtön kicsusszan a lelkész ujjai közül.

- Hogy azt a... - A misszionárius majdnem megereszt egy velős káromkodást, de aztán visszanyeli. - Na jó, ennek annyi. Ez már nem jön vissza. Vigye el akkor a fene!

Azzal int a következő parton ácsorgó sötét fickónak, hogy jöjjön, ő következik.

A folyó fölé hajló fák ágairól majmok bámulják a jelenetet. A kezükben apró fából készült feszületek, azokat rágicsálják. Árbóckosárban vergődik a nap. A délelőtt leveti bőrét. Sorban érkeznek a hűs vizű folyóba a bennszülöttek, hogy megkeresztelkedjenek, de alighogy a víz alá buknak, mindegyik harcsává változik, és máris suhannak tova, a mélyvíz felé. Egyik a másik után. A lelkész nem bírja már cérnával: olykor felkap egy-két kavicsot a talpa alól, és a menekülő hal után hajítja.

- Vigyen el akkor titeket az ördög! - kiabál nekik, a nyála hatalmas cseppekben csapódik a vízbe. - Pogányok! Istentelenek! Majd fogtok ti még sírni, amikor a pokol belei büdös salakká őrölnek! Menjetek csak vissza a szobraitokhoz, a termékenységi rítusaitokhoz, a vérfertőzéshez, mit érdekel engem!

Morog még egy darabig, majd kikászálódik a vízből. A parton veszi csak észre, hogy a lábairól fürtökben lógnak a fekete piócák.

- Már csak ez hiányzott - Sóhajt; a parton hagyott bibliával kezdi csapkodni őket, amitől egyből a nedves iszapba pottyannak. Szenteltvizet csöpögtet rájuk, attól persze rögtön kiokádják a lelküket. A lepottyanú fekete férgeket visszahajítja a folyóba. Erre nagy csapkodás támad a vízben, ahogy a hatalmas harcsák veszekednek rajtuk. Tátogó, kerek szájak törnek a felszínre.

- Hát mégis itt vagytok? - A papot elönti a méreg, egyből hozzájuk vágja az első kezében lévő dolgot. A biblia nagy placcsanással érkezik a folyóba, a halak körégyűlnek, valósággal forr a víz, ahogy cincálják a lapokat.

- A szent ige... Ó! - A lelkész még nyelni is elfelejt, rögtön berohan a vízbe. - Drága Krisztusom, jövök, megmentelek! Szenvedtél te már eleget, ó, drága Krisztusom!

A fellelkesült harcsáknak sem kell több, rögtön rávetik magukat a papra. Elrágják a lelkész égbe nyúló madzagjai, amin eddig rángatták odaföntről. A zsinegdarabok a tehetetlen marionettbábu körül lebegnek a hűs vízben, még beléjük is akad. A halak csipkedik még egy ideig a fából készült fickót, majd elunják, és elindulnak más zsákmányt keresni. A folyósodrás végül felkapja a bábut, és messzire cipeli a hátán.

A hit veteményese. Hamvadó gyümölcsök az ágakon. Egy óriáskígyó hatalmas vállfát nyel le egészben. Egy fekete fésű százlábúként mászik végig az ágakon. Lejjebb, a folyó széli falunál a sekély vízben egy néger kislány áll, térde körül kavarog a hűs víz, és harcsára vadászik. Egyszer csak a lábának ütközik egy hatalmas fadarab. A kislány lenéz, és meglepetésére egy fabábut lát. Olyan, akár egy csecsemő. Rögtön megörül, felkapja a figurát, és ringatni kezdi. Közben bennszülött nyelven kattog neki valamit.

Kiszalad vele a partra, és lapos melleire húzza. Mellbimbóját a fabábu ajkaihoz érinti, úgy szoptatja.

A nap lezuhan az égről és agyonüt egy fán mászkáló majmot. Rögtön érkezik néhány bennszülött vadász, kicsorgó agyvelejébe tunkolják az ujjukat, és harci jeleket festenek az arcukra, a homlokukra. Az egyik véres keresztet mázol a szeme közé, majd elindul átdöfni egy állatot.

A parton harcsák vergődnek a grafitiszapban. A gyomruk teli emészthetetlen lapokkal. Feltátogják bűnös lelküket a sötétülő égre.