KulturSzalon

Sokféleképpen értelmezték a miniszterelnök tusványosi beszédét, egy mozzanat azonban elsikkadt belőle. Miközben Orbán Viktor pontokba foglalta az erős ország ismérveit, megfogalmazta azt az alaptézist is, hogy akkor lehet erős „ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi tulajdon van”. Ide sorolta az energia-, a bank- és a médiaszektort, amelyekben „egyértelmű nemzeti többség van”. Elárulta, hogy mintegy ezermilliárd forintot költött „az oktalanul privatizált” ágazatok visszavásárlására.

 

Az energia- és a bankpolitikához nem értek, médiapolitikát viszont negyedszázada tanítok. Azon tűnődöm, vajon szükség volt-e a külföldi tulajdonban lévő médiumok visszavásárlására. Arra jutottam, hogy a kormányzati médiapolitika mérföldköve 2015. február 6. Az úgynevezett G-napon vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer két alapembere, Orbán Viktor és Simicska Lajos összeveszett. Kibékíthetetlen ellentétük azt sugallta, hogy a miniszterelnök médiáról vallott elképzelése súlyos csorbát szenvedett. Ekkor derült ki, hogy kár volt egy kézbe adni a kormányközeli médiumok tulajdonjogát, a szakítással ugyanis a nyilvánosságiparban megszűnt az „erőteljes” nemzeti (értsd: hozzá hű) többség.

 

Ebből logikusan következett, ha Orbán Viktor nem akar még egyszer hasonló helyzetbe kerülni, akkor több kézbe kell adnia ama médiumokat, amelyek még külföldi kézben vannak. Lett az a pénz (nem tudjuk, hogy mennyi a bűvös ezermilliárdból), amelyet nem utasíthattak vissza a német tulajdonosok. Az már a sajtótörténet fintora, hogy nem is nagyon akarták. Ők Magyarország helyett régióban gondolkodtak, és épp visszavonulót fújtak. Megunták, hogy a „balkáni” országokban elburjánzott a korrupció, és igyekeztek szabadulni a magyarországi befektetéseiktől is.

 

Másfél évvel a G-nap után kirajzolódott a manapság ismert médiastruktúra, immár több magyar (nemzeti, kormányhoz lojális) tulajdonossal. A végső pecsét az osztrák tulajdonos kivásárlása lett a Népszabadságot megszüntető Mediaworks-ból. Most már „csak” a többfelé ágazó konglomerátum rakoncátlankodásra hajlamos elemeit kellett összehangolni egy propagandaminisztériumra hasonlító miniszterelnökségi kabinet közreműködésével. Ez volt az a pillanat, amidőn Orbán Viktor csaknem három évtizedes álmából fölébresztette a Tájékoztatási Hivatalt, a Hírlapkiadó Vállalatot és a megyei lapokat központi közleményekkel ellátó budapesti szerkesztőséget. Úgy rémlik, nincs új a Nap alatt.