KulturSzalon

A madarak a város fölé repülve meghajigálják a járókelőket tojásaikkal: a földön szétpukkanó és szilánkokra repülő fehér tojáshéjak mögül zöld színű sáskák repülnek elő, sötét rajba állva kergetik végig az embereket az utcákon.

Elérkezett hát a végítélet – úgy, ahogyan azt a próféta is megjósolta, amikor foltos, szakadt ruháiban végig botladozott a városon, hosszú, fekete szakállával felsöpörve a város ezer éves szemetét. Elhajított zacskók zörögtek a szakáll alatt, fel és fel nem használt buszjegyek. Sörös üvegek csörömpölése, a cigaretta csikkek hangtalan tovább gördülése. A szakáll mindent felsöpört, és a szakáll mélyén valahol ott volt ez a száj, amely köpte, egyre csak köpte a szavakat a városlakókra:

– Érkezik a világvége! – mondta a rekedt hang. – Rovarok gyülekeznek a horizont vonalán túl, készen rá, hogy aprócska tű lábaikkal széthordják a téglákat, hogy kövekként bontsák le, amit oly hosszú idő alatt felépítettünk, s aminek már úgy elfogadtuk a létezését, aminek oly természetesnek vettük közegét, hogy tulajdonképp már fel se figyelünk rá: világot alkottunk! Ennek a világnak közeleg vége, emberek! Ássatok hát gödröt, öntsetek beléje meszet és irány a medence! Másszatok tojásba, görgessétek egymást fészkekbe, s hagyjátok, hadd ücsörögjenek rajtatok a madarak! Csakis az újjászületés hozhat némi feledést, s adhat némi erőt, hogy ismét a kövekkel játszatok! Emberek!

De hát az emberek egy szavát sem hitték: ollókkal szaladtak akkor az utcára, hogy levágják, örökre szétcincálják azt az óriási szakállat, amely végigsöpörte a sikátorokat északtól dél felé haladva. A nap fénye álmosan csillant ezeken az ollókon. Amikor lefogták a prófétát, és amikor levágták a szakállát, amikor a földre hulltak a fekete szőrszálak, a távolban madarak kezdtek hurrogásba.

A próféta végül arcszőrzetétől megfosztva rohant messzire ebből a városból, hisz ez volt a legrosszabb, ami csak történhetett vele: szakálla nélkül egyetlen szót sem szólhatott már, minden tudása, minden próféciája a levágott szőrszálak között tanyázott. Már felkötnie sem volt mire magát. Még fiatal korában elhatározta, hogy hosszú szakállat növeszt, ami mindig ott lesz neki, amelyben hordozza majd tudását, és amelyre végül felköthetni magát, ha túl sok lesz már az élet – de ezt is elvették tőle. A városlakók pedig emberi bábut gyúrtak a sok levágott szőrből, és a főtéren máglyára vetették. A házak fölött gonosz szellemként hömpölygő fekete füst; a perzselt szőr orrfacsaró illata, amint messzi tájakra száll.

– Örök életünk lesz! – kiabálja a polgármester egy mikrofonba. – Emberek! Mi itt sosem halunk meg! A világ csak pörög és pörög, mint valami búgócsiga, de sosem állhat meg! Járkáljatok csak az utcákon, ahogy eddig is tettétek, hiszen tudjátok, mi pörgetjük ezt az átkozott bolygót lábunkkal! Sétáljunk csak, és minden rendben lesz! Egyetlen szakáll sem veheti el tőlünk életünket!

Az épületek sáncán túl készülődő éjszaka. Egy palást hull alá az égből; lassan, akár egy őszi falevél, majd beteríti a puszta földet. Apró állatok mozgolódása a fekete vászon alatt, majd néhány csőr, amint kibukkan a textília alól, felszakítva azt. Madarak hajtanak ki a földből, a puszta melletti villanyoszlopokon gyülekeznek, aprócska testüket hatalmas tojások domborítják belülről. A tojásokból pedig rovarszárnyak zöngése szűrődik elő.
Milyen gyorsan képes véget érni a világ: az éhes sáskák – valószínűleg a világ kezdete óta éheztek már szegény párák – azonnal rávetették magukat az emberekre, és voltaképp néhány pillanat alatt csontig rágták a húst róluk. Valaki sikolyra nyitja a száját, de máris azt veszi észre, hogy a torka teli van ezekkel az izgő-mozgó zöld rovarokkal, furakodnak a gyomrába, és belülről zabálják magukat kifelé. Még csak vér sincs sehol: csáprágóik éhesen nyelnek el minden cseppet.

És amikor nem maradt már ember, maradtak épületek: a kis férgeknek ezzel már nehezebb dolguk volt. Egész nap a fogyó falakon tanyázva rágták a vakolatot, a téglákat, míg porrá nem zúzódott minden ház, míg el nem fújta a feltámadó szél a maradványokat. Egyetlen nap alatt véget ért tehát a világ, maradt a puszta, s a pusztában álló ostoba próféta, aki a szakálla nélkül mindebből már semmit sem értett. Figyelte csak a távolból a pusztulást, szemeiben a tenger alatti rákok csöppnyi értelmével, és bár haloványan érzékelte, hogy valami fontosat kellene mondania ebben a minden bizonnyal sorsdöntő pillanatban, képtelen volt akár csak egy szót is megfogalmazni.

A rovarok végül mind a tehetetlen próféta köré gyűltek, és az arcára szállva hosszú szakállt képeztek az állán. Ameddig a próféta ellátott, ez a hosszú, végtelen zöld szakáll terült el, szálai jól lakottan fészkelődő sáskák, picike gyomrukban minden városlakóval és a várossal. Szemeibe lassan ismét értelem költözött, és végtelen boldogság kerítette hatalmába: ilyen hosszú szakálla még sohasem volt; alighanem körbe éri az egész planétát.

– Végre van mire felkötnöm magam! – szakadt ki belőle, s a bolygó ekkor örökre megállt forogni.