KulturSzalon

A sajtóban még most, szerdán is téma az LMP-társelnök körüli csinnadratta. A különutas politikus Veszprémben, a vasárnapi választáskor épp abban a szállodában étkezett, ahol a Fidesz kampánystábja időzött. A későbbi győztesek, a baloldali pártok aktivistái összejátszással vádolták meg Schiffer Andrást, amit ő nemcsak visszautasított, hanem ügyvédként peresített is. Az egész nemzet sorsára kiható ügyben legföljebb annyit kockáztatnék meg, hogy aki ellenzéki politikusként rendszeresen kiiratkozik az ellenzéki együttműködésből, az ne csodálkozzék, ha a sorstársai közül néhányan Orbán trójai falovának vélik. 

 

Nem is foglalkoznék a botrányocskával, ha Schiffer nem adott volna interjút a Hír24.hu kitűnő politikai riporterének, Nagy Józsefnek. Miközben tőle szokatlanul durva hangnemben ostorozta a baloldali aktivistákat, a veszprémi helyzet jellemzésére kifejtette, hogy ki mindenkivel tartózkodott közös légtérben. Közéjük tartozott például „rengeteg újságíró, le is álltam velük beszélni.” A ’beszélni’ helyett beszélgetni-t mondtam volna, de ez most mellékes. A nyelvérzékem azt sugallja, hogy ha valaki leáll beszélgetni az újságírókkal, akkor hajlamos leértékelni, lefitymálni, lekezelni, lenézni a nyilvánosság képviselőit. Sőt, a csizmáját se törölné beléjük, kutyába se venné őket, és úgy nézne rájuk, mint lúd a piros kukoricára. 

 

Ha nem tévedek a schifferi elszólás értelmezésében, akkor viszont további kérdés, hogy egy jó nevű és sikeres budapesti védőügyvéd, aki néhány évvel ezelőtt kezdett politizálni, miért jutott el a nyilvánosság megbecsülésétől a nyilvánosság alábecsüléséig. Bizonyára véletlen megnyilvánulását nem utasítanám el a szakmánk nevében. Elképzelhető ugyanis, hogy a parlamenti küszöb közelében folyamatosan tartózkodó, vagyis a létezésért élet-halál harcot vívó pártelnökként felkészületlen újságírókkal szembesült, esetleg sebeket kapott nagyon is felkészült újságíróktól. Nem föltétlenül a nyilvánossággal van tehát baja, hanem a nyilvánosság képviselőivel - ami azért nem ugyanaz. 

 

Furcsa elszólása mégis meglepő, mert a családjában akadt néhány tollforgató, hogy mást ne mondak, a dédnagyapja: Szakasits Árpád. A múlt század első felében negyven évig írt a Népszavába, sőt a második világháború alatt szerkesztette is a patinás újságot - mielőtt köztársasági elnökségre adta volna a fejét.