Valamikor réges-régen egy parasztház udvarán két gyermek: Kálmán és Nóra hóembert építettek. A házban lakó asszonynak készítették. Az asszonynak nagyon tetszett a gyerekek meglepetése, így viszonzásul kötött nekik egy-egy piros sálat. Tél közepe volt és már javában beköszöntöttek a fagyos éjszakák. A tiszta égen még a csillagokat is meg lehetett volna számlálni. Még a kutya is behúzódott a házába melegedni. Kis idő múlva azonban a hó roppanására lett figyelmes. Amint kitekintett, nagy meglepetésére a
hóembert látta mocorogni. Nem is hitt a szemének.
Bíróné Iványi Éva hamarosan megjelenő mese könyvéből egy aktuális mese
A gyerekek a város terén állnak, akárcsak ha ponyvát feszítenének ki, kezükben tartják egy tó kerek jegét. A befagyott tavat – melyen a szüleik korcsolyáznak körbe-körbe kacagva – már alig bírja gyöngécske kezük, de azért mosolyognak, ahogy csak tőlük telik, szemükkel intenek a vidám felnőttek felé, akik láthatóan mindenről megfeledkezve hasítják a jeget, pörögnek egymás körül, rá sem hederítve semmire.
A szőlősben egy kislány épp a fürtökről szedegeti a szemeket, és nagy élvezettel falja a lilás színű gyümölcsöt, s talán bizony fel sem tűnik neki, hogy minden egyes szem szőlő – ha közelebbről megnézzük – egy valaha élt őse arcára hasonlít: dédapák és ükanyák fájdalomba gyűrődő, sikoltó feje tűnik el a fogak között, kiáltásuk alig kivehető, mintha csak egy bogár zizegne, nem több, s nem is tartanak soká, sorra elhallgatnak, ahogy kipukkannak a gömbök a fiatal szájban. A kislány szép tiszta ruhájával mit sem törődve, törölgeti a szoknyája szélével az arcán lefolyó vörös színű édes levet.
Hőségtől reszket a levegő. A kiszáradt tó medrében – a víz voltaképp néhány óra leforgása alatt párolgott el innen – egy meztelen fiú sétál, hátán egy hatalmas nádból font kosárral, amely majdhogynem akkora, mint ő maga. A gyermek testéről csatakokban folyik az izzadtság, meztelen talpa mély üregeket hagy a száradó iszapban, s valahányszor egy haldokló halat lát – némelyik még mindig levegőért kapkod szájával, nyitogatva kopoltyút, míg a többi feladta rég a küzdelmet, s üveges szemmel fekszik csak a földön, a szája sarkán kicsorgatva lelkét – lehajol, és a kosárba teszi az állatot.
A réten idős asszony kullog: ősz hajával játszik a tavaszi szél, reszkető markából virágmagvakat potyogtat a zöld fűszálak közé. Ahogy egy mag földet ér, egyből kék és fehér színű virágok bújnak elő a talajból, kinyújtóztatva zöld szárukat a nap sugarai felé. De az idős asszony rá sem néz már ezekre a virágokra, csak tipeg tovább, szórva egyre a magvakat, melyek látszólag sosem fogynak el a zsebéből, s szürke tekintete az előtte húzódó végtelen mezőt pásztázza.
Felfelé igyekszel azon a sekély vizű folyón, alattad az évezredek során gömbbé csiszolódott kövek, éles sziklákból faragott selymes kavicsok simítják végig pikkelyes hasad. Mennyi inger! Úszóid más úszókba fonódnak egy-egy pillanatra, s egy szép lelkű elbeszélő bizonyára kézfogásként, érintésként, talán egyenest simogatásként hivatkozna ezekre a véletlenszerű súrlódásokra, melyek a rajban vándorlás kikerülhetetlen velejárói; valójában inkább bosszantóak, semmint gyöngédek és kívánatosak ezek az „érintések”. Üres szemeidből megvetés, vagy harag villanna ilyenkor, ha nem lennél eredendően érzéketlen és végtelenül üres.
Amiről azt hiszed örök,
a véges végtelen csupán.
Idővel múló szép csodán,
tűnődsz pokol és menny között!
Elszállnak vágyak, lágy ködök,
marad a józanság talán,
hogy jó remények vigaszán,
az élet győz, halál fölött!
